Hajnali 4.36.
Rozi holnap lesz 61. napos az első fedeztetéstől, tavaly ugyanekkor hozta világra a babáit.
A szülés megindulásának legbiztosabb jele a testhőmérséklet csökkenése. A kutya átlagos hője 38,2-39 Celsius-fok, amely az ellés beindulása előtt néhány nappal elkezd csökenni, 16-24 órával korábban pedig hirtelen lesüllyed akár 37 fok alá.
Már néhány napja naponta háromszor megmértem a hőmérsékletét. Az értékek változóak voltak: 37,7 és 37,3 között ingadoztak, teljesen kiszámíthatatlanul, de semmi jele nem volt annak, hogy szülni készülne.
Ma délelőtt is még 37,6-ot mértem, aztán este, amikor csak ímmel-ámmal ette meg a hatórai kajáját, elkezdtem gyanakodni. Este 9 körül 36,9, persze aki ismer engem, pontosan tudja, hogy azonnal bepánikoltam (aztán a forró fürdő és a gondolat, hogy még van egy napunk, kissé lehűtött). Pedig egyelőre nem volt miért. Szőke barátnőm nyugodtan (már amennyire nyugodt lehet valaki, akinek még a tüdején is kiskutyák csücsülnek, így alig kap levegőt) aludt a lábamnál, amikor meg Péter próbálgatta a webkamerát, és sajttdarabkákkal csalogatta be az elletőketrecbe, boldogan fogyasztotta el őket.
Éjszakára felfújtam a nemrég megtalált gumimatracunkat, hogy majd azon fogok aludni. Aha... Rá kellett ébrednem, hogy a gumimatracok tervezői ezeket a remek kellékeket az önkínzás egy kifinomult formájának szánták, ugyanis aludni nem lehet rajtuk. Csak a csontkovácsnak munkát kreálni. Ehhez jött még, hogy a pocakos már egy ideje nem tudott feljönni a lépcsőn a hálószobába, így most úgy érezte, sok éjszakányi simogatást kell közösen bepótolnunk (mármint én simogatom, ő pedig élvezi). Így nagyjából ötpercenként bökött meg az orrával, hogy simizzem. Vagy szuszogott bele az orrlikamba. Vagy nyalt arcon. Vagy adott pacsit. Végső esetben pedig leszedte rólam a takarót, a párnát. Kétszer ki is kéredzkedett, sőt második alkalommal úgy rohant a kerítéshez ugatni, mint egy fürge kis nyuszika.
Úgy fél háromkor hallottam először, hogy elkezd kaparni. Felkeltem, és bekísértem a leendő helyére, ahová bekészítettem az első adag újságpapírt. Már érezni a méhösszehúzódásokat, olyankor látszik a pofiján, hogy szenved, és fáj neki, egyébként jól van. Most a kanapén fekszik és liheg, ez a szakasz akár 12 órát vagy még tovább is eltarthat.

Rozi ma 38 napos vemhes, és ha a farkától, a fejétől és a négy lábától eltekintünk, éppen úgy néz ki, mint egy szőrös hordó. Aggódom, nehogy túl sok vagy túl nagykiskutya legyen benne. Az előbbi azért baj, mert alig-alig lehet megfelelő számú alkalmas gazdit találni, az utóbbi pedig, mert nehezen bújnak ki a babák, ha eljön az ideje. Az ultrahangon legalábbis azt mondta a doki néni, hogy fejlettebbnek látja a magzatokat a koruknál, pedig nem adok a Szőkének sokat enni, és rendszeresen mozog. Édes kis csillaga anyának, ha az előző vemhességénél bújós lett, akkor ez most az überbrutál bújós kategória, nem győzöm kielégíteni a simogatásigényét... Bököd az orrával és a mancsával még akkor is, ha úgy érzi, a simogatás nem elég intenzív. Meg olyan kis lúzer fejet vág, hátracsapja a füleit, és alulról felfelé pislog, leírhatatlanul szerencsétlen ábrázatot vágva.

Rozi második férjének kilétén hál' istennek nem kellett sokat törnünk a fejünket, mert itt van nekünk Finn, aki Emese barátnőmmel él társtulajdonban. A társtulajdonosság azt jelenti, hogy tenyésztőként az ivarszervei legalábbis részben az enyémek, a kiállításokra a saját belátásom szerint nevezem, de a gazdája gondoskodik a kutya jólétéről, tréningezéséről. Hogy ez miért jó mindkettőnknek? Nekem azért, mert nem öt-hat-akármennyi saját kutyáról kell gondoskodnom (ráadásul ne felejtsük el, a border collie igényli a rendszeres foglalkozást), hanem csak amennyit a kertemben-házamban és az életemben el tudok viselni. A gazdájának meg azért, mert van egy gyönyörűszép saját kutyája, viszont a tenyésztés strapás, gondolkodós részébe nem kell belefolynia, a drága kiállításokra nem kell költenie, és nem kell egy vagyont kiadnia az egészségügyi szűrésekre sem.

És hogy Finnt miért tartom jó választásnak? Mert elegáns, az egész világon ismert és elismert családból származik, Skóciából. Mert a kölykök vonaltenyésztettek, de nem rokontenyésztettek lesznek (ez röviden azt jelenti, hogy van közös ősük, de nem túl közel a családfán, így a beltenyésztéséből eredő genetikai rendellenességek esélye nagyon kicsi, viszont viszonylag egységes megjelenésű alom várható). Mert ő maga is szép kutya. Mert az egészségügyi szűrési eredményei is hibátlanok lettek. Mert alkatilag ellensúlyozzák egymás hibáit Rozival. És, be kell vallanom, mert ezenfelül még vöröshordozó is, így egy újabb álmom teljesülhet, ha születik ausztrálvörös kiskutyánk.

Ez a blog egyelőre Rozi kutyámról, a vemhességéről és a kiskutyákról fog szólni. Aztán meglátjuk, lesz-e kedvem folytatni. Bemutatkozom: Novák Judit vagyok, életemet, hobbimat, családomat, preferenciámat, stílusomat, boldogságomat a négy border collie-m és a velük való foglalkozás határozza meg. Egyikükről sem gondolom, hogy tipikus álomkutya lenne, ugyanakkor nekem mégis azok - így, együtt.

Móric érkezett elsőnek, ő a falkavezérem, a négylábú csapat főnöke. Nem egy hőstípus. A legjobban a világon egy kiadós vacsorát követő hentergést szereti a kanapén, amikor a legnagyobb kérdés, hogy a kanapé bal vagy jobb sarkába kucorodjon. Fél a mennydörgéstől, a petárdázástól. Azt hiszem, az ivartalanítása nemcsak nekünk, hanem neki is megkönnyebbülést jelentett, mert már nem érzi feltétlen szükségét, hogy a közelébe kerülő fajtatárs kanokkal, akik ráadásul általában magasabbak és erősebbek is nála (Móric nem az a szálfa termet), összeverekedjen. Imád apportozni: labdázni, frizbizni, de csak amíg el nem fárad, meg egyébként is, nem túl ügyes.

Rozi a második, az én szőke szerelmem. Hollandiából hoztuk, ausztrálvörös színe rögtön felkelti az emberek figyelmét. Érdekes módon meg van róla győződve, hogy tulajdonképpen klasszikus fekete-fehér szerelést visel, és a hozzá hasonló színű ebeket kifejezetten utálja... Én meg nem akarom felborítani a lelki békéjét azzal, hogy elárulom neki, hogy bizony kilóg a sorból. Rozi nagyon szemfüles, és bár Móricot végtelenül szereti, szívesen csinál az ő zord barátjából időnként hülyét, amikor elhappolja előle a labdát mondjuk, vagy elfoglalja a helyét (igen, a kanapéra gondolok). Bármibe fogunk együtt, ő lelkesen dolgozik, minden közös programban benne van. Jutalomfalattal és apporttal is kiválóan motiválható. Róla még majd többet is írok, az ő második almát várjuk a hónap végén.

Skye-t már határozottan tenyésztési céllal hoztam Skóciából (sok-sok szívecske). Őt talán a "büdös gyökér" kifejezéssel tudom a legpontosabban jellemezni. Mérhetetlen mennyiségű ész van abban a csodálatosan szép koponyájában, amelyet, ha van rá lehetősége, arra használ, hogy keresztbe tegyen a falkájának, nekem vagy bárkinek, akitől nem tart eléggé. Talán ő a legtipikusabb border collie-m, ha engedelmesezünk, lelkes, és a svájci órához hasonlóan pontos és precíz. Nagyon szép stílusa van, amikor terel, jól irányítható, nagy távolságot tart a nyájtól. De dolgozni kell vele, különben sunnyog és szemétkedik.

Na, és Nevis. Nevist is tenyésztésre vettem, bele is nyúltam a tutiba vele. A végtagjaival néhány hónapos kora óta komoly gondok vannak, sem az ízületei, sem a szalagjai nem megfelelőek, artrózisos. Legalább nyolcszor operálták már, egy kisebb vagyont ráköltöttünk, sajnos teljesen rendben sosem jön, úgyhogy ivartalaníttattuk. Viszont Nevis a legédesebb, legcukorfalatabb, legnagyobb szívű, legjóindulatúbb, legbújósabb kutya, akivel valaha találkoztam. Biztos benne, hogy az emberek jók, és őt mindenki szereti. Előszeretettel tesztelem rajta a vendégeinket, mert akinek ő nem tudja a szívét meghódítani, annak nincs is szíve. Meleg barna szemeiben benne van az egész lelke.